,,A térképen csak pár vonás: Vadna, – utolsó állomás, A bakter vígan rámköszön, Ölemben látja örömöm Piros batyuját: szívemet, – Anyámhoz ezzel sietek.”
Tollas Tibor Hazafelé című verséből idéztem a közeli falut megjelenítő sorokat.
Minden magyar vers szép. De vajon mi teszi széppé egy környékbeli költő versét a diákok szemében? Büszkeséggel tölt-e el, hogy a fent idézett tájat mi is ismerjük? Hogy mi is innen származunk, és nem csak híres nagyvárosokat fényezhet költő? Nem, kis falut is. Kecskési Tollas Tibor nagybarcai származású költő a múlt évszázadból, akinek háza mára már emlékházként üzemel. Ezt látogattuk meg mi, 11. D osztályosok március 23-án Harasztosi Viola tanárnő kíséretében. Csikászné Béres Erzsébet “idegenvezetésének” köszönhetően a hely már az elejétől kezdve rokonszenves volt, még akkor is, ha talán túl sok az előítélet a diákok részéről a különböző műsorokkal szemben. Ott az emlékházban megérintette szívünket-lelkünket Kardos Katalin (mondhatnánk tanárnő) pódiumműsora. Olyasmiről hallottunk művészi előadásban, amiről eddig még nem, vagy nem figyeltünk oda rá. Az ötvenes évek borzalmairól, az 1956-os forradalomról, a kádári rendszer szörnyűségeiről. Versei tökéletesen kifejezték azt a borzalmat, ami ebben az országban történt a kommunista diktatúra idején. Különlegessé tette a műsort dr. Romhányi Róbert hegedűjátéka. Előadása befejeztével a nő, aki olyan gyűlöletteljesen képes volt beszélni és énekelni az akkori eseményekről, hogy félelmet keltett a hallgatóságban, egy perccel később már kedvessé és mosolygóssá vált. S amikor kijelentette, hogy ő valójában testnevelés és földrajz szakos tanár, ráébresztett minket, hogy az irodalom tényleg mindenkié. Persze egy irodalomóra nem izgalmas, ha egyoldalú, így osztályunk két versmondó tehetsége – Dékány Péter és Szynal Jonatán – is egy-egy verssel örvendeztettek minket és vendéglátóinkat. Az ott töltött idő lezárásaképpen pedig kideríthettük, hogy van az a pogácsamennyiség, amivel a mi osztályunk sem képes megbirkózni…
Lantos Lili
