„Álmodtam egy világot magamnak, itt állok a kapui előtt,
Adj erőt, hogy betudjak lépni, van hitem a magas falak előtt.”
Most 123 diákunk énekelhetné ezt a dalt, hiszen ők megálmodták a saját világukat, formálták, küzdöttek érte, és már csak egy lépés választja el őket, hogy odaérjenek a kapuhoz. De ahhoz, hogy átmenjenek, nagy bátorság kell. Ez a kapu nem csak egy a sok közül, hanem ez EGY bizonyos kis lépés, amely egyben nagy ugrás is. Ez a kapu azon a falon nyílik, amely elválasztja a gondtalan gyermekkort és a felelősségteljes felnőttkort. Az az határ, amelyet már rengetegen átléptek, de egy ember életében ez csak egyetlen egyszer történik meg.
Az unikornis is fejet hajt a ballagóknak
Most búcsúzunk. A végzősök nem csupán az iskolától, a tanáraiktól, a kedves takarító néniktől, a mosolygós portásoktól, a kiváló konyhai dolgozóktól, „Tibi bácsitól”, a szeretett osztálytársaiktól, és a diáktársaktól, hanem az eddigi biztonságtól is, amelyet a család, az osztályfőnök, az iskola falai és a szaléziak nyújtottak. A várostól, ahol
“minden sarkon álltak már, minden lépcsőn ültek már, és ha elrúgtak egy követ, amerre gurult, arra mentek tovább.”
A kapun átlépve már egyedül kell tovább menni.
„Menj, az úton menj tovább, ne nézz, ne nézz vissza már.”
Virágba borult az iskola
Vissza lehet nézni, de ezek már csak emlékek, halványuló, sárguló fotók lesznek, és bár néha előveszik majd a porlepte albumot, már inkább ezt a megálmodott világot kell tovább építeniük, méghozzá egyre inkább önállóan, egyre kevésbé támaszkodva a szülőkre.
„Egyszer egy szép napon, tudom, hogy elhagyom ezt a várost, ahol élek.
Mindent itt hagyok, mit Barcika adhatott, igen holnap, holnap indulok.”
Most búcsúzunk. Mi, tanárok azoktól a fiatal felnőttektől, akik a szemünk előtt cseperedtek fel, akiket talán egy kicsit mi is formáltunk, és akik (még ha időnként el is keserítettek) folyamatos örömeink forrásai voltak, és akik fiatalon tartottak / tartanak minket. Azoktól, akiknek a csillogó szeme még mindig a pályán tart, és akik miatt minden ilyen alkalommal keserédesen ünneplünk. Kikkel fogunk újra találkozni? Vajon sikerül-e a céljaikat elérni? És 10-20 év múlva vajon ugyanolyan szeretettel gondolnak-e ránk, mint ahogy mi gondolunk volt tanárainkra? Vajon egy-egy találkozás alkalmával mennyire fognak emlékezni ebből a négy, öt vagy hat évből, amelyet ezek között a falak között töltöttek el?
Utoljára a tanári folyosón
„A lány kire nézek, egy új életről álmodik. Tűz ég szívében, meddig kell várnia még?
Álmodhat szépről, álmodhat jóról, úgy szeretne élni már”
Most búcsúzunk. Az alsóbb évesek a „nagyoktól”, az „öregektől”, akik útba igazították őket, akik elárulták azokat a titkokat, és megmutatták azokat a trükköket, amelyeket ők már megtapasztaltak, hogy könnyebben lehessen átvészelni egy-egy dolgozatot, felmérést vagy akár csak egy órát. Azoktól, akik közül nem eggyel komoly barátságot ápoltak, akik inspirációt adtak vagy akiket szerettek. És különös érzések töltik el a 11. évfolyamot, akiknek a fejében ott a gondolat: jövőre mi következünk.
A végzősök
„Az út egyszer véget ér, siet a szél a Néma völgy felé.
Távolban ott messze keleten, a nap még áttör minden éjjelen.”
Most búcsúzunk. A szülők, akik talán még fel sem fogták, hogy már egyre kevesebbet fognak találkozni a gyermekükkel, hogy már nem kísérhetik figyelemmel minden mozdulatukat, hogy esténként már nem fogják hallani a kulcs csörgését, és egyre ritkábban élhetik át azt a megnyugtató érzést, hogy épségben hazaértek.
A vendégek
Most búcsúzunk. De ez a búcsú egyben egy új életszakasz kezdetét is jelenti. A végzősök megkóstolják az önálló lét örömeit, azt, amikor már nem kell minden mozdulatukról beszámolniuk. Új barátságok, szerelmek szövődnek, és remélhetőleg mindenki megízlelheti, és végig is mehet az évszázados hagyományokkal rendelkező, a tudás koronáját jelképező, a mindentől független egyetemi éveken. És amikor öt vagy tíz év múlva ismét átlépik ennek az iskolának a kapuit, már a karrierjüket fogják építeni.
Hagyományosan harangszóra ballagnak a diákok
„Adjon az ég, mindent, amit szeretnék, adjon az ég!”
Most búcsúzunk, de az alma mater visszavárja mindazokat, akik ezek között a falak között nőttek fel. És remélhetőleg, nem lesz igaz rájuk, hogy
„régi csibészek, nem ismernek engem meg, régi csibészek nézik, mit nézek, aztán tovább mennek.”
Mindig nyitva áll a diákjaink előtt
Mert ahogy főtisztelendő P. Vitális Gábor SDB, kazincbarcikai plébános atya végzősök megáldásakor fogalmazott, az iskola lobogója jelkép, amely azt sugallja, hogy mi, a Szalézi Szent Ferenc Gimnázium dolgozói, diákjai és volt diákjai mind összetartozunk.
P. Vitális Gábor SDB áldást mond
Ballagás
szöveg és fotó: Balla Árpád (képgaléria ide kattintva elérhető)
zenei idézetek: Edda, P. Mobil, Omega, Tankcsapda (az idézetekre kattintva a számokat meg lehet hallgatni)
