Nem szeretem az állami ünnepeket. Mert már rég nem arról szól, hogy együtt emlékezzünk meg a magyar történelem fontos eseményeiről, és az abban résztvevő hősökről, hanem mindenhonnan aktuálpolitikai civakodások, egymásra mutogatás, a „másik oldal” besározása folyik. Egy-egy díjátadó ünnepségen még csak véletlenül sem említik meg az aktuális ünnep igazi hőseit, hanem a jellemző elnevezések a „mi” és az „ők”.
Pedig addig az országból nem lesz jól működő haza, amíg a „mi” és az „ők” el nem tűnik. Ahhoz bizony csak a „mi” maradhat. Persze nem a másik kizárásával, hanem a párbeszéddel, az egymás meghallgatásával, egyeztetéssel, kompromisszumok megkötésével. Ennek persze rövid távon esélye sincs. Nem most kezdődött, az árkokat már lassan két évtizede kijelölték, és azóta egyfolytában ásnak. Már olyan mélyen vannak, hogy a másikat nem látják, és azt sem, hogy közben a kidobált föld elborít mindent.
Egyszer már ki kellene jönni a gödörből, és legalább egy szigetet csinálni, ahol – mondjuk – egy-egy napra közösen emlékezzenek, amikor nincs „ők”, hanem csak „hőseINK” vannak, akik ezt-és-ezt csinálták, így-és-így.
Pedig lenne mit ünnepelni:
1848. március 15. új kaput nyitott a magyar történelemben. A felemelkedés történetét. A 12 pont függetlenséget, polgári szabadságjogokat és gazdasági átalakulást sürgetett. És ezekből törvények születtek, amelyek egy viszonylag hosszú megtorlás után mégis megadták a lehetőséget arra, hogy az ország igen komoly fejlődésen essen át. Erről kell szólnia a mai napnak.
És erről szólt a mai ünnep a Szalézisek számára. Ültünk vagy hatszázan a teremben és egy olyan műsort néztünk, amely igyekezett visszaadni annak a napnak a történetét, méghozzá sokszor az egyszerű emberek szemszögéből. Egyszerű asszonyok egymás között mesélték el, hogy mit hallottak, majd a színen megjelent Jókai, Petőfi és a többiek.
Miközben ment az előadás, a diákok között egy időre elcsitultak az ellentétek, megszűnt a harag, és így vagy úgy, de előtérbe kerültek a színpadon megjelenített 165 évvel ezelőtt események, hősök és egyszerű emberek, akiket szellemként idéztünk vissza. A múltunk közös része, amely – ha kell, ha nem – ott van a génjeinkben, a tudatunkban, de amit a hétköznapok során nem látunk, nem érzékelünk. Ezért kellenek, kellenének a közös ünnepek. Mert időnként meg kellene állni, és rádöbbenni, hogy nem csak ellentétek, de közös értékeink is vannak. Mert a nemzeti ünnepeknek ez a célja: megmutatni, hogy bármilyen családból származol, bármilyen munkát végzel, a gyökereink azonosak. Mert a gyökerek két célt szolgálnak: éltető táplálékot juttatnak a szervezetnek és biztos alapot jelentenek. Ha a gyökerek felét elvágjuk, a fa kidőlhet az első széltől, ha pedig nem juttatunk táplálékot abba félbe, akkor az elsorvad, és elpusztítja a másik felét is.
[flagallery gid=129 name=”Gallery”]
