Bevallom, dühös lettem a héten, amikor egy osztályban a nemzeti ünnepeinkről beszéltünk, és kiderült, hogy semmit nem tudnak március idusáról. És a semmi, tényleg semmi. Nem hogy angolul, magyarul sem. Nem csodálkoznék rajta, ha ez általános iskola első osztályában lett volna, de majdnem érettségi előtt álló diákokból áll a csoport. Amikor kiderült, hogy a 12 pontból egyre emlékszenek: Unió Erdéllyel, talán még olyat is mondtam, amelyet nem kellett volna. „Szégyellje megát!” csúszott ki a számon. Ha a jövő értelmisége, az ország jövendő vezető rétege ennyit sem tud, jaj neked, Magyarország. A népnek, amely nem ismeri a múltját, nincs jövője.
Pedig amikor kinyitom a szemem, nem piros-fehér-zöld sávokat látok. Magyar vagyok, annak születtem, igaz a nemzeti ünnepeket leginkább otthon, családi körben töltöm el, hála a politikusoknak, akik ezeket az alkalmakat is árokásásra használják fel. De azért titokban és képzeletben egy-egy virágot leteszek azok sírjára, akik megtették azt, amelyet ma nagyon kevesen mernek. Tiltakoztak, megmozdultak, és az életüket adták az országukért. Sokszor emlegetik azt, hogy mennyire tudatlanok az amerikaiak. Lehet, de ha megkérdezik őket az Alapító Atyákról, már szinte az óvodások is tudják, hogy mit köszönhetnek nekik. És mi mit tudnak a mai magyar fiatalok a márciusi ifjakról?
És akkor jött a Farkas-falka, és a lelkem ismét egyensúlyba került. Mert amit ma ők a színpadon csináltak az nagyszerű volt: nem hagyományos, unalmas, kiszámítható himnusz – vers – ének – vers – beszéd – vers – ének – szózat kombináció, amelyen a diákok már a harmadik percben a mobiljukat piszkálják. Mozgalmas, meglepő, változatos és informatív emlékezést láthattunk, amelyben megjelent Petőfi, Kossuth, a 12 pontot felolvasó forradalmárok, majd a vívmányokat védelmező hús-vér katonák. Mindenből egy csipetnyi, nem sok, nem kevés. A közönségen is látszott, hogy ez most más: nem volt nevetgélés, nem lehetett az okos telefonok villanásait látni, mindenki élvezte a műsort. Köszönjük szépen az élményt a férfikórusnak, a hegedűsnek, az énekkarnak (Marczisák tanárnő vezetésével), a 13. A színészpalántáinak, a háttérben dolgozó technikusoknak és legfőképpen Farkas Barbarának, aki ezt megálmodta és színpadra vitte.
[flagallery gid=171 name=”Gallery”]
