Az év utolsó hónapja hagyományosan az iskola egyik legnagyobb ünnepével, a szalagavatóval kezdődik. Ez az ünnep a XIX. századi Selmecbányáról indult el, ahol a végzős diákokat köszöntötték így.
Az intézményünkben már több évtizede ilyenkor a hamarosan búcsúzó osztályok egy műsort adnak elő, amely a bemutatkozó műsor ellenpontjaként az utolsó közös fellépése a közösségnek. A hangulat is felemás így: vidám és egyúttal szomorú; öröm és bánat, nevetés és sírás keveredik. Ki négy, ki öt, ki hat évig koptatta a padokat, járta a folyosókat, ismerte meg a szerelmet, szerzett barátokat és ismereteket. Ki sokat, ki kevesebbet. De ez a 4-6 év a gyerekkor utolsó időszaka is. Aki a szalagot megkapja, a láthatatlan jel rákerül: innen már a magad ura vagy – minden előnyével és hátrányával együtt. Ezt a kettősséget lehet ilyenkor érzékelni: még bohóckodunk az előadás alatt, és nem értjük, hogy miért fogja a fejét az összes tanár azért, ami csak egy poén, de egy fél órával később, a sötét öltönyben, kosztümben már mint felnőtt emberek, ott állunk a színpadon, és megmutatjuk a világnak felnőttünk, készen állunk arra, hogy megtegyük az első önálló lépéseinket. Utána megint gyerekként egy utolsót bulizunk, hogy hétfőtől felkészüljünk a végső megmérettetésre: az érettségire.
A szalagavató búcsú az iskolától, búcsú a tanáraitól, diáktársaktól, és osztálytársaktól, de egyben jelzés a szülőknek is: köszönjük, hogy elkísértetek idáig, és továbbra is számítunk rátok, de most már szeretnénk a magunk útját is járni egy kicsit.
Én harmadszor élem át a szalagavatót: egyszer diákként, majd 2003-ban az első osztályommal és most harmadszor, már lassan 50 felé közeledve. És úgy érzem, hogy ez olyan mint a drog: ha egyszer valaki átéli, újra meg újra akarja. Ilyenkor az összes nyűg, fáradtság, vesződés eltűnik, és feloldódik abban a hihetetlen érzelmi kavalkádban, amely ilyenkor elkap. Elég annyi, hogy egy lány, aki a mikrofonnál áll, és kimondaná a nevem, de megakad, mert sírni kezd, még a legkeményebb szíveket is meglágyítja. A taps, a nevetés, amely az előadás alatt a nézőtér felől jön, büszkeséget, örömet ad. Mert ők azt a 29 gyereket ünneplik, éljenzik, akik személyiségét én is alakítgattam. És végig úgy tekintettem rájuk, mintha a saját gyerekeim lennének.
Ma az iskola polgárai láthatták a műsort, holnap a szülőket kápráztatjuk el, és akkor kapjuk meg végre azt a kis téglalap alakú szalagot, amely a téli időszakban büszkén hirdeti, hogy mi a Szalézi végzősei vagyunk.
S hogy hogyan mutatkozott be a négy osztály? A képek mindent elárulnak …
[flagallery gid=215 name=”Gallery”]
