A sportcsarnok kivetítőjén lévő kérdés még a műsor megkezdése előtt gondolkodásra ösztönzött.
Azonnal a rendszerváltás előtti diákéveim jutottak eszembe. A tavasz illata, frissessége, a napsugarak melege, az ösztönös boldogság érzete. Aztán, az akkor megválaszolatlan kérdések. Miért nem március 15-e a nemzeti ünnep? Miért baj, ha meg akarjuk ünnepelni? Miért olyan veszélyes a szabadság gondolata?
Azóta eltelt egy kis idő, és más szemmel tekintünk az akkori évekre. Azóta március 15-e elnyerte méltó helyét nemzeti ünnepeink sorában. De mit mond 1848. március 15-e most az ifjúságnak? Valóban egy nap azok közül, „melyek nem múlnak el, s az idők végezetéig megmaradnak”? Igen, március 15-e ezen napok egyike, és a régi mellett mindig kap új tartalmat is. Ez bontakozott ki válaszként minden egyes műsorblokk után a refrénszerűen ismétlődő kérdésre.
Petőfi, a márciusi ifjak, a szabadság, a kokárda, a legtriviálisabb válaszok közé tartoznak. Az már kevesebbeknek jut eszébe, hogy a nemzeti színek az erő, a hűség és a remény jelképei. Igazán elgondolkodtató volt a tűzmadár története, amely estére elpusztul, a napsugárral azonban újjáéled, ezzel a szabadság és boldogság állandó újraéledését is sugallva. Van, akinek a harc és küzdelem, másoknak a béke jut eszébe.
A műsor a legapróbb részletekig kidolgozott volt, beleértve a színeket, a ruhákat és a műsorszámokat. Hangszeres zene, tánc, ritmikus gimnasztikai elemek, versek, dalbetétek tették dinamikussá a műsort megcsillogtatva diákjaink tehetségét. Méltó zárása volt az ünnepségnek a Magyarország című dal. Mindannyian átérezhettük Sajó Sándor versének gondolatát:
„Magyarnak lenni: büszke gyönyörűség!”
Bárdos-Dorkó Ágnes
[flagallery gid=322 name=”Gallery” skin=default_old]
