Embert próbáló feladat számomra néhány mondatban összefoglalni azt a rengeteg élményt és felejthetetlen emléket, amit ez az öt nap adott nekem. Szinte felsorolni sem tudnám pontosan, hány szebbnél szebb helyet járhattam be, és hány olyan lenyűgöző épületet csodálhattam meg, amik közül még a híresebbeket is csak képekről, illetve hallomásból ismertem. Bátran merem állítani, hogy erről az a 21 diáktársam is hasonlóan vélekedik, akikkel május 27-én reggel, csomagokkal felpakolva, három kísérő társaságában elindultunk Róma felé.
Mindenekelőtt szeretnék megnyugtatni mindenkit és nyugodt szívvel megcáfolni azt az alaptalan pletykát, ami miatt sok diák még csak jelentkezni sem akar erre az utazásra, mondván ez úgyis csak egy fárasztó „templomtúra” lesz, ami a legtöbb esetben – valljuk meg őszintén – kicsit megijeszti a hozzánk hasonló fiatal kamasz lelkeket. Nos, sokféle címszóval tudnám illetni ezt az utazást, de templomtúrának semmiképp sem nevezném.
Na de kezdjük is az elejétől. Legtöbbünknek abban a hatalmas szerencsében volt részünk, hogy Budapesttől repülőgéppel folytathattuk utunkat, ami már önmagában is óriási élmény volt, hiszen csapatunk több mint a fele most utazott életében először repülőgépen, így természetesen a kellő izgalom sem maradt el a felszálláskor. 
Istennek hála délután 2 óra körül a gépünk sikeresen földet ért Rómában, a repülőtéren ránk váró magyar szalézi testvéreknek köszönhetően pedig egy órán belül már a szállásunkat is elfoglalhattuk. Az elkövetkező napok annyira eseménydúsan teltek, hogy szinte a napok múlását sem észleltük. Reggel indultunk és este érkeztünk, amit kezdetben igencsak megéreztünk a lábunkon, és telefonunk lépésszámlálóján megfigyelhettünk a megtett kilométerek számát is, de szerencsére hamar sikerült felvennünk a ritmust. Futottunk a vonat után, birkóztunk a helyi lakossággal a metrón a szabad helyekért, stoppoltunk buszt és az összetartást erősítve egymásba kapaszkodva verekedtük át magunkat egy-egy konkurens turistacsoporton. Mind sikeresen megmenekültünk a Colosseumnál gyanútlan áldozatokra váró selfie bot árusoktól és a lelkesen fogyasztásra invitáló olasz pincérseregektől is. A Forum Romanumon kincset kerestünk, a Trevi-kútba érmét dobtunk, a Vatikáni Múzeumban elfáradtunk, a Spanyol-lépcsőn megpihentünk, a kilátókon gyönyörködtünk, a Szent Péter Bazilikában pedig csak csodálkoztunk. Gyönyörű templomokat láttunk, és biztos vagyok abban, hogy lelkiekben is mindenki sokkal gazdagabban tért vissza a szállásra napról napra. Olaszország szűk utcáinak és hatalmas tereinek jellegzetes hangulata, az olaszok temperamentuma és óriási vendégszeretete, és persze a páratlan olasz konyha ízvilága teljesen elvarázsolja és magába bolondítja az embert.
Az utolsó esténken Gábor atya nagy meglepetéssel készült nekünk. Egy hangulatos kis olasz étterembe vitt minket, ahol hatfogásos olasz vacsorát kaptunk, miközben egy olasz úr harmonikán játszott nekünk. Felejthetetlen és gyönyörű utolsó este volt ez mindünk számára. A vacsora után visszasétáltunk az esti fényekben pompázó kis utcákon át a szállásunkra, ahol még késő este kiültünk a teraszra és pokrócokba bújva hajnalig beszélgettünk néhányan a csillagokat bámulva. Olyan pillanatok voltak ezek, amik egyszerre melengetik és összeszorítják az ember szívét. Valami véget ért, valami gyönyörű és vissza nem térő, ami most már örökké megmarad.
Egy novícius fiatalember még a hét elején az egyik Jóéjszakát során azt mondta nekünk: Úgy érkeztetek ide mint diákok, akik egy iskolába járnak, sokan szinte csak látásból ismeritek egymást, de a hét végére úgy fogtok innen hazamenni mint egy baráti közösség. És mennyire igaza volt…! Mérhetetlenül hálás vagyok ezekért a napokért, életem egyik legszebb emlékeként zárom a szívembe ezt a Rómában töltött öt napot! Hálás vagyok a tömérdek szép emlékért, az új barátokért és a közösen megélt pillanatokért, a finom reggelikért, a szeretetért, türelemért és a rengeteg fantasztikus programért, amit Gábor atyától, Péter testvértől, Kiss István tanár úrtól és a novíciusoktól kaptunk egész héten. Végezetül pedig a kirándulásunk leggyakrabban ismételt mondatával zárnám soraimat amit mind tökéletesen megtanultunk olaszul: „Non parlo italiano, sono ungherese”, vagyis „Nem beszélek olaszul, magyar vagyok”.
Ölveczki Zsófia
[flagallery gid=409 name=”Gallery”]
