
“Ez is eljött.” Sóhajtott fel egy végzős diák, mielőtt a színpadra lépett. Persze nem igazira, csak az iskola udvarán krétával bejelöltre, ahonnan a képzeletbeli erkélyen – a valóságban a lépcsőn – már felsorakoztak az iskola tanárai. A diák felnézett rájuk, és végignézett a soron. “Őt nagyon szeretem, kár, hogy többet már nem élvezhetem az óráit”. Majd egy másik arcra pillantott. “Hú, mennyit nevettünk az ő óráin.” És így tovább. Egy arc, egy csomó emlék. Mind előjön, miközben énekelnek, és furcsa […]